Sztoriban vagyok

Minden, ami újságíróként foglakoztat, érdekel és talán a ti érdeklődésetek is felkelti…
Örülök, hogy itt vagy és olvasod a bejegyzéseket, annak is, ha a véleményedet megosztod velem és a többi olvasóval!
Arra kérlek, mondandódat kulturált formában, sértő elemek nélkül fogalmazd meg! A beszélgetések szereplői is érző emberek és önként vállalták, hogy történetükkel a nyilvánosság porondjára lépnek.
A becsmérlő, személyiségi jogokat sértő hozzászólások törlésre kerülnek!
Nincs más hátra, mint, hogy jó olvasást kívánjak! Érezd jól magad az Olvasónaplónk oldalán!

Prof. Dr. Szeifert György idegsebész főorvos tavaly döntötte el, hogy évente egyszer, egy hónapra Nigériába utazik, hogy egy missziós kórházban önkéntesként tevékenykedjen. Nyugdíjasként ugyanis már kötetlenebbül rendelkezik az idejével. Egyébként az év többi hónapjában a Medcity Egészségközpontban találhatják meg a professzor urat. 

Öt-hat éve ismerem Gigit. Először újságíróként kerültem kapcsolatba vele, majd idővel sokat beszélgettünk és tavalyi, májusi esküvőjén már nemcsak újságíróként voltam a meghívottak között.  Rengeteg művészt, ismert embert, celebet (szándékosan használom ezeket a megnevezéseket, ki ide, ki oda tartozik) ismerek, és ő azon kivételek közé tartozik, akik kellemes csalódást tudtak okozni. Hozzáteszem, csak a saját nevemben tudok nyilatkozni. 

Mindig is kíváncsi voltam arra, miért dönt úgy egy fiatal lány, hogy apáca lesz. Egyáltalán hogyan lehet valakiből apáca és mivel töltik a napjaikat? Ha meggondolják magukat, van visszaút? Csak szerzetesi ruhát hordhatnak?  Voltak valaha szerelmesek?

Kollinger Szabolcs nem tört meg attól a tehertől, melyet a sors a vállára rakott. A karok és lábak nélkül élő fiatalember igyekszik kihozni a maximumot az életéből. Folyamatosan képzi magát, dolgozik, barátnője van és a családalapítás is a tervei között szerepel. Szabolcs Tahitótfaluban él, ott is találkoztunk. Megmutatta a kedvenc helyét a Duna parton, azt, ahol időnként szívesen kibont egy doboz sört és elgondolkozik az élet nagy dolgairól.

Nyolcvanas, de úgy pörög, mint egy huszonéves, a nyelve pedig olyan éles, mint egy kamaszlányé. Az elmúlt nyolc évtizedbe sok mindent belesűrített: táncművész karrier, világjárás, gyermekszülés, ám a gyereket a nagymama nevelte fel, majd válás, a férje elhagyta egy fiatalabb nőért. Harag helyett a két asszony összebarátkozott, összejárnak, beszélgetnek, pletykálkodnak. Majd miután negyvenegy néhány évesen nyugdíjba vonult, magához vette unokáját, akit ő nevelt fel…

Ígéretemhez híven, itt az újabb HIV történet. Ferenc jóvágású, udvarias fiatalember. Heteroszexuális. Tartós kapcsolatban élt, mikor kiderült a betegsége. Sajnos az ő további sorsáról nincs információm, de amint lesz, megosztom veletek. Azoknak, akik a HIV sorozat első bejegyzését nem olvasták volna, a beszélgetések az Üvegfalon túlról című, 2006-ban megjelent könyvemből valóak, melyben HIV fertőzött és AIDS beteg emberek vallanak érzéseikről…

Klárát 2006-ban ismertem meg, elvitt az otthonába, találkoztam a családjával is. Számomra szinte sokkoló volt, mikor elmesélte élete drámai fordulatait, hozzájárulva ezzel első, Az üvegfalon túlról című könyvem elkészültéhez. A könyvben HIV – fertőzött és AIDS beteg emberek vallanak megfertőzöttségükről, betegségükről, az érzéseikről.

A két lány 2014 novemberében kezdett el adományozással foglalkozni, ami kezdetben egyszeri tevékenységnek indult. Közösen siettek egy kétségbeesett édesanya segítségére, de hamar híre ment jócselekedetüknek és ezután záporozni kezdtek hozzájuk a megkeresések. Így hívták életre az Anyák az Anyákért Alapítványt, melynek egyelőre ők ketten alkotják a motorját és szívét. Az alapítvány még nem élhet az 1%-os adó felajánlásokkal, költségeik viszont bőven vannak, így napi gondokkal küzdenek. Éva és Zsuzsa azonban így is teszi a dolgát, őket valóban az önzetlen segítségnyújtás és nem a nyerészkedési vágy vezérli.

Lindát tízéves kora óta ismerem, földiek vagyunk. Törékeny, szőke hajú kislányként élt az emlékezetemben. Első benyomásra inkább elkényeztetett, mintsem harcias, önmagáért a végsőkig harcoló lánynak tűnt, pedig ez utóbbi bizonyult igaznak az évek során. Huszon akárhány évre szem elől tévesztettük egymást, aztán a legnagyobb közösségi oldalon felfedeztem, ez idő alatt 180 fokos fordulatot vett a külseje, testépítő lett és a személyisége is sokat változott. Szó szerint megedzette az élet.

Mindig is kíváncsi voltam arra, miért dönt úgy egy fiatal lány, hogy apáca lesz. Egyáltalán hogyan lehet valakiből apáca és mivel töltik a napjaikat? Ha meggondolják magukat, van visszaút? Csak szerzetesi ruhát hordhatnak?  Voltak valaha szerelmesek?

Minden, ami újságíróként foglakoztat, érdekel és talán a ti érdeklődésetek is felkelti…
Örülök, hogy itt vagy és olvasod a bejegyzéseket, annak is, ha a véleményedet megosztod velem és a többi olvasóval!
Arra kérlek, mondandódat kulturált formában, sértő elemek nélkül fogalmazd meg! A beszélgetések szereplői is érző emberek és önként vállalták, hogy történetükkel a nyilvánosság porondjára lépnek.
A becsmérlő, személyiségi jogokat sértő hozzászólások törlésre kerülnek!
Nincs más hátra, mint, hogy jó olvasást kívánjak! Érezd jól magad az Olvasónaplónk oldalán!

Öt-hat éve ismerem Gigit. Először újságíróként kerültem kapcsolatba vele, majd idővel sokat beszélgettünk és tavalyi, májusi esküvőjén már nemcsak újságíróként voltam a meghívottak között.  Rengeteg művészt, ismert embert, celebet (szándékosan használom ezeket a megnevezéseket, ki ide, ki oda tartozik) ismerek, és ő azon kivételek közé tartozik, akik kellemes csalódást tudtak okozni. Hozzáteszem, csak a saját nevemben tudok nyilatkozni. 

Mindig is kíváncsi voltam arra, miért dönt úgy egy fiatal lány, hogy apáca lesz. Egyáltalán hogyan lehet valakiből apáca és mivel töltik a napjaikat? Ha meggondolják magukat, van visszaút? Csak szerzetesi ruhát hordhatnak?  Voltak valaha szerelmesek?

Kollinger Szabolcs nem tört meg attól a tehertől, melyet a sors a vállára rakott. A karok és lábak nélkül élő fiatalember igyekszik kihozni a maximumot az életéből. Folyamatosan képzi magát, dolgozik, barátnője van és a családalapítás is a tervei között szerepel. Szabolcs Tahitótfaluban él, ott is találkoztunk. Megmutatta a kedvenc helyét a Duna parton, azt, ahol időnként szívesen kibont egy doboz sört és elgondolkozik az élet nagy dolgairól.

Nyolcvanas, de úgy pörög, mint egy huszonéves, a nyelve pedig olyan éles, mint egy kamaszlányé. Az elmúlt nyolc évtizedbe sok mindent belesűrített: táncművész karrier, világjárás, gyermekszülés, ám a gyereket a nagymama nevelte fel, majd válás, a férje elhagyta egy fiatalabb nőért. Harag helyett a két asszony összebarátkozott, összejárnak, beszélgetnek, pletykálkodnak. Majd miután negyvenegy néhány évesen nyugdíjba vonult, magához vette unokáját, akit ő nevelt fel…

Ígéretemhez híven, itt az újabb HIV történet. Ferenc jóvágású, udvarias fiatalember. Heteroszexuális. Tartós kapcsolatban élt, mikor kiderült a betegsége. Sajnos az ő további sorsáról nincs információm, de amint lesz, megosztom veletek. Azoknak, akik a HIV sorozat első bejegyzését nem olvasták volna, a beszélgetések az Üvegfalon túlról című, 2006-ban megjelent könyvemből valóak, melyben HIV fertőzött és AIDS beteg emberek vallanak érzéseikről…

Klárát 2006-ban ismertem meg, elvitt az otthonába, találkoztam a családjával is. Számomra szinte sokkoló volt, mikor elmesélte élete drámai fordulatait, hozzájárulva ezzel első, Az üvegfalon túlról című könyvem elkészültéhez. A könyvben HIV – fertőzött és AIDS beteg emberek vallanak megfertőzöttségükről, betegségükről, az érzéseikről.

A két lány 2014 novemberében kezdett el adományozással foglalkozni, ami kezdetben egyszeri tevékenységnek indult. Közösen siettek egy kétségbeesett édesanya segítségére, de hamar híre ment jócselekedetüknek és ezután záporozni kezdtek hozzájuk a megkeresések. Így hívták életre az Anyák az Anyákért Alapítványt, melynek egyelőre ők ketten alkotják a motorját és szívét. Az alapítvány még nem élhet az 1%-os adó felajánlásokkal, költségeik viszont bőven vannak, így napi gondokkal küzdenek. Éva és Zsuzsa azonban így is teszi a dolgát, őket valóban az önzetlen segítségnyújtás és nem a nyerészkedési vágy vezérli.

Lindát tízéves kora óta ismerem, földiek vagyunk. Törékeny, szőke hajú kislányként élt az emlékezetemben. Első benyomásra inkább elkényeztetett, mintsem harcias, önmagáért a végsőkig harcoló lánynak tűnt, pedig ez utóbbi bizonyult igaznak az évek során. Huszon akárhány évre szem elől tévesztettük egymást, aztán a legnagyobb közösségi oldalon felfedeztem, ez idő alatt 180 fokos fordulatot vett a külseje, testépítő lett és a személyisége is sokat változott. Szó szerint megedzette az élet.