Borsószemet dugott a fiam az orrába

Harminchárom éves vagyok, özvegy, két gyerek édesapja. Hanna ötéves, Bence áprilisban lett kétéves. A feleségem, Emma fizikailag másfél éve nincs velünk. Attól a naptól kezdve, hogy egy alig húszéves, ittas srác felugratott az autójával a járdára. Emma pont ott állt. Csak pár centin múlt az élete, de a sors elvette tőlem/tőlünk. A teste elment, de hiszem, hogy a lelke velünk maradt! Azóta egyedül nevelem a gyerekeinket. Én vagyok az anyukájuk, az apukájuk és én vagyok Festő Matyi. Az oviban Hannától az óvó néni megkérdezte, hogy hívják az apukáját. Hirtelen nem jutott eszébe a nevem, így rávágta Festő Matyi, ami egyesíti a foglalkozásomat (festő) és a keresztnevemet (Mátyás). Azóta rajtam maradt a Festő Matyi név. Próbálok helytállnia mindennapokban! Pokolian nehéz! Kalandos az életünk! Elmesélem!

Bence egyelőre nem beszél, az „apa és ne” szavakon és a mások számára érthetetlen halandzsa szövegeken kívül egyebet nem mond, én viszont így is értem minden szavát. Jó tudom, csak kétéves, de Hanna az ő korábban már beszédesebb volt – és azóta is a világ legcserfesebb kislánya –  és alig várom, hogy végre komoly, férfias eszmecsérét tudjak folytatni a fiammal, mint például: Apa, autózzunk! Kaphatok nyalókát? Nem akarok hazamenni! … és ehhez hasonlók. A hétvége óta még jobban vágyom erre.

A pünkösdi hétvégét vidéken, egy a fővárostól 130 kilométerre lévő kis faluban töltöttük a gyerekek anyai nagyszüleinél. Julika és Sanyi idősek és az egészségi állapotuk sem a fitt kategóriába sorolható, így csak nagyon ritkán tudnak Budapestre jönni az unokákhoz, és sajnos mi sem tudjuk gyakran meglátogatni őket. Minden tekintetben izgalmas és mozgalmas napokat tudhatunk a hátunk mögött.

Pénteken az óvoda/bölcsőde után azonnal indultunk. Mazsola kutya kizárólag az anyós ülésen hajlandó helyet foglalni, onnan időnként hátrasandít, a srácok rendben vannak e? Még a városhatárt sem értük el, mikor kiderült, Bence plüssteknősét, Janókát, aki nélkül nálunk az élet is megáll, a bölcsiben hagytuk. Fék, hátraarc, vissza a bölcsödébe. Ez a kitérő a csúcsforgalomnak köszönhetően másfél óránkba került.

Második nekifutás: Lassan kiérünk a városból, dugó, dugó és dugó. Bence elszenderedett, Hanna megállás nélkül löki a kis dumáját. Az élménybeszámolót öklendezés szakítja félbe. Mazsola kutya –  mi tényleg így hívjuk: Mazsola kutya – egyre intenzívebb öklendezés után a kárpitra hányja a szőrszálakkal kevert folyékony, fene sem tudja mit. Amíg nem érünk ki az autópályára, nem tudok megállni, ott is az első pihenőt célzom meg, már mindegy alapon. A hányás büdös és ragadós volt, kedvetlenül feltakarítom. Mazsola kutya bánatosan bámul és dörgölőzik közben.

Elgyötörten érkezünk meg célállomásunkhoz. A nagyszülők sírva ölelik az unokákat, az ő érdeklődésüket azonban a Julika által beígért kindercsoki jobban felkelti. Nincs mit tenni, előbb jött az édesség, mint a vacsora. Nem kellett sokat várnom a következő megoldandó feladatra sem: a fiam feldugta az orrába a frissen fejtett borsót. Soha nem csinált még ilyet, nem is értem, hogy történt. Az egyik pillanatban nézi a nagyapja borsófejtését, a másikban  bumm, borsó az orrban. Tudom, hogy ilyenkor vigyázni kell, nehogy mélyebbre toljuk, de szerencsére megakadt az orrsövényében, így ahogy kívülről az orrára tettem a kezem, szó szerint addig masszíroztam, míg kijött.

Emma gyerekkori szobájában aludtam, szinte éreztem az illatát, a jelenlétét. A gyerekek a bátyja szobájában pihentek. Talán Emma miatt, talán, mert más is volt a házban, végre nyugodtan aludtam. Le se merem írni, én ébredtem fel a legkésőbb. A srácaim már a tyúkokat kergették az udvaron, mire kidobott az ágy. Kipihenten, energikusan ébredtem. Gyönyörű napunk volt. Elképesztő élmény volt látni a kacagó Hannát és Bencét, ahogy valósággal kivirultak a vidéki létben. Epret szüreteltek, pitét sütöttek, gyomláltak, tojásokat szedtek, fára másztak (fára próbáltak mászni)… Nyakig koszosak voltak és én ennek örültem. Boldog voltam, ahogy kinyíltak és önfeledten élvezték a nagyszülői kényeztetést. El is határoztam, gyakrabban beiktatjuk az életünkbe Juli mamit és Sanyi papát.

Csodás három nap volt, de számomra volt egy fénypontja. A papa horgászbotjával Bence és én levonultunk a közeli tóhoz. Csak mi ketten. Ültünk egymás mellett a móló végén, lelógatott lábakkal a lemenő nap fényében. Egy szót sem szóltunk, mégis ez volt életem egyik legbeszédesebb estéje. Ritka és megfoghatatlan pillanat volt, ahogy szótlanul bámultuk a vizet, a napnyugtát, majd Bence cuppanós puszit nyomott az arcomra, ami után bámultunk tovább magunk elé az üres tóparton, csak mi: Apa és Fia.

(ui1: Halat nem fogtunk.)

(ui2: Hazafelé sem szenvedtünk hiányt az izgalmakban. Elnéztem a lehajtót az autópályán és ezúttal Hannának sikerült a kezére ragadt megolvadt csokis keksz maradványokkal összekenni az üléshuzatot és az ablakot…)

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek lájkold az Olvasónaplónk facebook oldalát. Klikk ide: https://www.facebook.com/olvasonaplonk/

Megosztanád? Kattints a gombra!
Facebook

Szólj hozzá!