Bölcsiben felejtettem a gyereket

Harminchárom éves vagyok, özvegy, két gyerek édesapja. Hanna ötéves, Bence áprilisban lett kétéves. A feleségem, Emma fizikailag másfél éve nincs velünk. Attól a naptól kezdve, hogy egy alig húszéves, ittas srác felugratott az autójával a járdára. Emma pont ott állt. Csak pár centin múlt az élete, de a sors elvette tőlem/tőlünk. A teste elment, de hiszem, hogy a lelke velünk maradt! Azóta egyedül nevelem a gyerekeinket. Én vagyok az anyukájuk, az apukájuk és én vagyok Festő Matyi. Az oviban Hannától az óvó néni megkérdezte, hogy hívják az apukáját. Hirtelen nem jutott eszébe a nevem, így rávágta Festő Matyi, ami egyesíti a foglalkozásomat (festő) és a keresztnevemet (Mátyás). Azóta rajtam maradt a Festő Matyi név. Próbálok helytállnia mindennapokban! Pokolian nehéz! Kalandos az életünk! Elmesélem!

Minden reggel háborús övezetté alakul a lakásom, én magam sem tudom, melyik bolygón vagyok, azt pedig főleg nem, hogy sikerül mégis átlépni a káoszon. Először is, már az ébredésnél hullafáradt vagyok, az elmúlt másfél évben mindössze egyszer aludtam ki magam, azt is akkor, mikor a haverjaim a születésnapomon leitattak, és részegen sikerült egybefüggően aludnom néhány órát.

A tegnapi napom a szokásosnál is kaotikusabban alakult, a végén meg Bencét a bölcsödében felejtettem. Kezdem az elején…

A reggeli és kakaókészítés már profin megy, de a srácok ébresztésével egy tízes skálán általában mínusz öt pontot érek el. Tegnap sem volt ez másként.

Mint mindig, most is Hannát keltettem először. Az édesanyja halála óta gyakran bepisil éjszaka (emiatt pszichológushoz is járunk), reggelre megint felfedeztem, hogy pisis. Irány a fürdőszoba. A haja vizes lett, így a hajszárítás is elvitt 5 percet. A frizurakészítés 15 percet.

Hanna igazi csaj, nagyon kényes a hajára és mindig van egy újabb ötlete, hogyan csináljam meg neki. Fonni és copfozni már tudok, a konyt készítés azonban nem a műfajom.  Fikarcnyit sem engedett az elképzeléseiből, és hiába néztük meg tableten hogyan kell csinálni, nem ment,na. Sikerült összegubancolnom a tincseit, a gyerek sírt, én meg azt mondogattam magamnak, nyugi, még csak reggel hat óra van. Türelem.

Szó, mi szó, copfot kapott. Aztán jött az öltöztetés. Az előző nap kikészített ruha mehetett vissza a szekrénybe, mert fújt a szél és esőre nézett ki az idő.  Persze, ő már tudja, mit akar felvenni, de valahol érezte, jobb, ha ezúttal nem húz újat velem, így csendesen felvette a testnadrágot, amit ráadtam. Csak akkor vettem észre, hogy kinőtte és csak a lábszáráig ér, mikor a zoknit húztuk fel. Újratervezés, plusz 10 perc késés.

Végre leültettem reggelizni, mehettem Bencéért. Nem volt kedve felkelni, nyűgös volt, hadakoztunk. Ölelt, bújt, kérlelt, hadd aludjon. Szívem szakadt meg, ám munka van, gyereknek pedig bölcsibe kell menni. Gondoltam behozom a Hannával elvesztegetett időt, gyors öltöztetés, gyerek pikk pakk kész, mehet az asztalhoz.

A két gyerek eszik, nagy levegő, sínen vagyunk. Mégsem. Bence magára önti a kakaót. Póló, nadrág off, padló szintén. Gyerek felkap, szoba, szekrény, új ruha. Vissza a konyhába.

Közben Mazsola kutya belelépett a kakaóba, tappancsos kakaónyomos a konyha. Megőrülök! Extra gyors helyzetmentés, legszívesebben a hajamat tépném, de az alig van. Mindegy! Végül fél nyolckor útnak indulunk. Előbb Bencét rakom ki, majd irány Hanna ovija. Jól megölelgetem, a lelkére kötöm, jó legyen. A kiscsaj először alszik a barátnőjénél,  Petra anyukája viszi majd el az oviból, így egy egész napig nem látom. Izgulok.

Elkéstünk az oviból sebaj, nem először tettük. Ovónéni mosolyog, nem korhol, elnézi.

A nap további része maratonfutáshoz hasonlít. Megállás nélkül dolgoztam, hullafáradtan keveredtem haza. Nem tudtam miért van hiányérzetem, de elhessegettem a gondolatot. Dőzsöltem. A tv előtt ettem, felpolcolt lábbal és nyújtóztam. Az agyam kikapcsolt. Aztán keresem a telefont, hogy megkérdezzem, hogy van Hanna. Petra anyuka ugyanis azt kérte, csak hét óra után hívjam, addig programoznak. Szörnyű felismerés hasít belém, de addigra már látom is a kijelzőt. Hét nem fogadott hívás és egy sms:

„ Apuka, a kisfia nálam átvehető. Hat óráig …….. címen, ezután ezen a címen ….. Kinga dadus.”

Bence!!!!! Elfelejtettem a fiamat! Annyira bennem volt, hogy Hannáért nem kell menni, hogy valamiért ezt Bencére is kivetítettem. Másodpercek töredéke alatt ugrottam fel, két perc múlva már az autóban ültem.

Az útra nem is emlékszem, automatikusan vezettem. Milyen apa vagyok én? Pocsék. Gyomoridegem volt, férfi létemre reszkettem az idegességtől.

Megérkeztem. Bence túl a vacsorán, mesét nézett. A fejem paprika vörös, ahogy szabadkozni próbálok, miközben a törékeny fiam a nyakamba borul, „Apa, apa!” Megpuszil, majd ölel és ölel.

A gyerek előtt a dadus nem oktat ki, gondoltam későbbre tartogatja. Hálálkodom, több tucatszor elnézést kérek, felnyalábolom a gyereket és hazaviszem. Olyan lelkiismeretfurdalásom volt, hogy magam mellé fektettem az ágyba és órákon keresztül néztem és hallgattam, ahogy szuszog. Hajnalban bevillan, Petra anyukáját se hívtam… Gratulálok, ez szép volt Szabó apuka!

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek lájkold az Olvasónaplónk facebook oldalát. Klikk ide: https://www.facebook.com/olvasonaplonk/

Megosztanád? Kattints a gombra!
Facebook

“Bölcsiben felejtettem a gyereket” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Nem, nem vagy hanyag apuka, csak hirtelen a nyakadba szakadt minden. A bánat, a gyerekek, a hirtelen kaotikus állapot…A mindennapi gondok. De menni fog, mert Te is úgy akarod! További kitartást!

Szólj hozzá!